Szöveges mező

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?


A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.
 

/Pilinszky: Introitusz/

2009

Jan.1

 

Lekció: 2 Királyok  7:1-20
Textus: 2 Királyok 7:1-2

"Ekkor így szólt Elizeus: Halljátok meg az Úr igéjét! Ezt mondja az Úr: Holnap ilyenkor egy szeá finomliszt egy sekelbe, meg két szeá árpa is egy sekelbe fog kerülni Samária kapujában. Erre így válaszolt az Isten emberének az a tiszt, akinek a kezére szokott támaszkodni a király: Még ha az Úr megnyitná is az ég csatornáit, akkor sem történhetik meg ez. De ő így felelt: Majd meglátod a saját szemeddel, de nem eszel belőle."

      
        Nagyon érdekes, és tartalmas ószövetségi történetet hallottunk Elizeus próféta idejéből. Egy olyan időszak ez a választott nép életében, amikor nehéz idők járnak, válság van. Samária az ellenség kezében. Benhadad, Arám királya támadta meg, úgy akarta megszerezni, leigázni, hogy kiéhezteti a benn lakókat. A város népe már előtte is nehéz helyzetben volt, hisz hosszú ideje, hét éve, hogy a szárazság miatt az élelem egyre kevesebb volt. A pénz lassan értékét vesztette, az emberek bármennyit fizettek az élelemért, a szegények gyakran uzsorakölcsön felvételére kényszerültek. Így vált Isten választott népe egyre kiszolgáltatottabbá.


         Amikor az elmúlt esztendőre visszatekintünk, ezt a történetet hallva hálát adhatunk, hogy mi nem kerültünk még ilyen súlyos helyzetbe. De a nehéz idők szele érezhető. Az elmúlt év legjelentősebb világeseménye a pénzügyi válság. Egy rövid bejelentéssel indult, s mindenütt azt hallottuk, hogy az amerikai bankok csődje nálunk nem érezteti majd hatását. De ma már egyre többen térnek a külföldön munkát vállalók azok közül. Sokaknak itthon is veszélybe került az exisztenciája,  tömeges elbocsátásokról hallottunk és hallunk is. Talán el sem tudjuk képzelni, hogy hogyan kerülnek ki a nehéz helyzetből azok, akik egyik napról a másikra elveszítik az létbiztonságukat.  
Hogyan tekintsünk az elmúlt évre? Tekinthetünk-e hálaadással mégis? Aki Isten segítségében bízik, az nem tekinthet másként. Egyéni életünkben, és gyülekezeti életünkben is elmondható, hogy tapasztaltuk Isten áldásait, hogy velünk van. S kell hogy élénken éljen bennünk az Ige és a hit is, amivel az elmúlt évben indultunk, - ha Isten orcája nem jön, akkor nincs más, ami továbbvigyen. Akkor nincs út számunkra, véget ért minden.
Ha kicsit nehézkesen is, de mindig tudtunk ujabb lépéseket tenni előre. Az elmúlt években a parókián és a templomon is végzett a gyülekezet különféle munkálatokat, javítások szépítgetések, ha csak lassan haladtunk is, de mindezek azt mutatják, hogy van miért hálát adni, és nincs ok a  kétségbeesésre. De nagyon fontos az, hogy hogyan mutatjuk meg a hálánkat Isten felé.  Mi reformátusok megszoktuk, hogy a legnagyobb jótetteink sokszor az épületek javítgatásában merülnek ki. Megszoktuk, hogy másra, vagy más jellegű szolgálatra nincs, vagy csak nagyon kevés esetben van szükség. Az idők azonban mást jeleznek. Isten mást tanít, különösen a válságok idején.  Még tart a jólét ideje, de mondhatjuk úgy, hogy már körbe vagyunk zárva az ellenségtől. Izráel népét ellenség kényszeritette  válságba, nyomorba, bennünket pedig?., az emberi kapzsiság, a gazdagság utáni vágy, a fedezet nélküli hitelek felvétele, mindegy, hogy hol történt mindez, ha ránk is veszélyt jelent. Az ilyen időszakok talán azért vannak, hogy az ember megtanulja, hogy  mi az igazán fontos érték az életben, vagy visszataláljon ezekhez.  Sokat hangoztatjuk az Isten és egymás iránti szeretetet, milyen nagy szükség van rá. Való igaz! De az igazi szeretet a másokról való gondoskodásban mutatkozik meg. S az ember erre igazán csak a nyomorúságos napokban tud gondolni.
 
        Izráel királya zsákruhát ölt magára, bűnbánatot tart. De mégsem teljes ez a bűnbánat. Sokkal inkább bűnbakot keres. Elizeus csodákat tett, jót cselekedett, mégis nagyobb befolyása van a királynak. A hatalom, a tekintély, a politika képviselője, odafigyelnek rá az emberek. A csűrük, szérűk üresek, s mivel segíteni ezen nem tud, bűbakot kell találnia, vagy elterelni a figyelmet.  Keresni kell valakit, akit felelőssé lehet tenni.
       Mintha ma játszódó történet lenne. Mi sem azt látjuk mennyi jóval áldott meg az eltelt esztendőben az Úr. Nem látjuk, hogy mi mindenre adott erőt, hogy minden időjárási kilengés ellenére megtermett a kenyér, volt termés, vannak tartalékaink, anyagi is. Hosszú sorok álltak a bankokban, hogy Euróra váltódjon.  Az emberi lélekben nagyon nagy a baj, ha még ennek ellenére sem tudunk hálát adni, hanem inkább a hibákat sorolgatjuk: drága a gyógyszer, kevés a nyugdíj, és semmire sem elég, amink van. Nagybevásárláskor kosaraink tele rakva, tartalékokat halmozunk fel, félünk az új pénznemtől, s mindenben, ami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, hálaadás vagy igazi bűnbánattartás helyett mi is a bűnbakokat keressük, s meg is találjuk őket. A politikai csatamezőkön mindig van háború, de néha úgy tűnik mintha innen vennénk a példát, az útmutatást. Eltereljük a figyelmet a fontos és értékes dolgokról.
 
       Elizeus azt tanácsolta, hogy ne adják fel Samária városát, mert az Úr meg fogja szabadítani őket. De a király türelmét vesztve kiált halált Elizeus fejére.
A türelmet elveszíteni nagy csapás az ember részére. Türelmetlenségünkben pedig boldogtalanoknak érezzük magunkat. Soha nem magunkba nézünk, nem megérteni akarjuk a dolgokat, nem azon gondolkodunk el, hogy vajon mi az oka annak, hogy a dolgok épp így történnek, hanem rossz tanácsadókra hallgatva türelmetlenül fordulunk el Istentől is. A bibliai türelem hosszútűrésre és  bölcsességre int. Olyan tulajdonság ez, amely akkor is tart, ha úgy érezzük, hogy idegeink felmondják a szolgálatot. A szentlélek gyümölcse.  Mindig csak a legrosszabbakat látni, gondolni, azokhoz csatlakozni, ez nem az Isten akarata.

       Látjuk-e valamennyire a jövendőt, mint Elizeus, Isten embere, aki megtapasztalta, hogy nem az emberi erők alakítják az életet, s amit Isten akar, az mindig az emberi akarat fölött áll.
       A 2 Királyok 6,15-27-ben azt látjuk, hogy emberileg tekintve a választott nép életében lehetetlennek látszik, hogy ott és akkor az éhínség idején, a legnagyobb emberi nyomorban már másnap bőség legyen. De ami embereknek lehetetlen, Istennek nem.
A királyi tisztviselő Isten hatalmát a maga elgondolása szerint ítéli meg.
"Még ha az Úr megnyitja is az ég csatornáit, akkor sem történhetik ez meg."
Csak egyetlen utat lát, hogy kenyér legyen az éhség idején. Esőnek kell esnie, hogy  búza teremjen. Az ember hitetlenségében saját jónak látott megoldásait akarja Istenre kényszeríteni. Ezért csüggedünk el gyakran, ezért látjuk sokszor felnagyítva a kudarcokat, a csődöket, s nem látjuk az Úr cselekedeteit. Isten úgy adja a szabadítását ahogy nem gondoljuk.

       Az arámok harci kocsik és lovak robogását hallották és fejvesztve menekültek. Isten szabadulást szerzett, és  javakat is. Egy éjszaka leforgása alatt Elizeust is megmentette az ellenségtől.
      Ha az elmúlt évre tekintünk, látunk-e valamit Isten csodáiból? Ha igen, akkor erre gondolva elcsitul minden zúgolódás, minden jövőtől való félelem, kétségbeesés. Minden helyzetben meg lehet látni, hogy Istennek hatalma van cselekedni az Ő elgondolása szerint. Bölcsessége velünk van, s ezt ígérete szerint nekünk is adja, a jövendőnkben is jelen lesz.
     Ebben a bibliai történetben, s a mi jövendőnkben is figyelni kell még néhány emberre.  Az elesettekre, az életremény-nélküliekre, a négy halálra szánt poklosra. Azokra, akiknek már semmi nem számít. Az emberi közösségből kirekesztették őket sebeik miatt. Tartalékaik nincsenek, még jobban érzik az éhséget és nyomort a válságot, mint mások. Ők az első megtapasztalói a szabadításnak, amikor átmennek az ellenség táborába. Ők látják először, hogy sehol nincs ellenség, s ami utánuk maradt, abból ehetnek, ihatnak, zsákmányolhatnak. Éheznek, megelégíttetnek, s örömhír vivőkké válnak.
Nem is gondolnánk, hogy mennyi a hasonló sorsra jutott ember, s mennyivel több lesz még. Ha Isten belenyúlt a mi életünkbe, ha a halálra ítélt állapotban, a sok elvett dolog, lehetőség közepette életünkben megtapasztaltuk a szabadítást, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat, akik mellett néha naponta el kell menni. A szabadítást hirdetni igazán az irgalmasság tetteivel lehet.
         Az élet minden mozzanatában, lelki harcaiban az Úrnak kell hálát adni minden kapott áldásért. A jövendőbe vetett reménységben pedig általa megerősödni, segedelmében bízni, s akaratát cselekedni. S ő egy nap alatt is képes mindent megváltoztatni. Az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, ezer esztendő annyi, mint egy nap. Segedelmével az egy, és az ezer is áldásokat tartogat. Ebben bízzunk ma is mindnyájan! Ámen.


 

 

2008

 

 

 

jan.1

Lekció: Zsolt 103
Textus: 2Mózes 33,14-15
"Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az én orcám megy veletek? Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!"

 

 

         Az Új esztendő első napján a mögöttünk lévő időszak folytatására gondolunk. Egy olyan útra lépünk újra, amelynek a pillanatait, történéseit nem látjuk. A jövendőt senki nem tudhatja. Amikor az ember valamit nem lát teljesen világosan, bizonytalanság uralkodhat el rajta. S gyakran ez a bizonytalanság, a titok az, ami arra készteti az embert, hogy megpróbáljon a függöny mögé nézni, amely mindent eltakar előlünk. Nagyon sokszor az ember különféle babonák, jövendőmondók, ezoterikus vallások praktikáitól vár segítséget. De mire volna jó, ha ismernénk a jövőnket? Az élet tele pozitív és negatív dolgokkal egyaránt, leginkább azt kell tehát megtanulni, hogy mindkét pólust kellően felkészülve fogadjuk. Hogy legyen honnan erőt nyerni a rossz elviselésére, mikor az Úr alázatra késztet, és legyen erőnk a jót elbizakodottság és káros büszkeség nélkül túlélni, amely elferdítheti az ember jellemét.
         Mai ígénk abból a körülményből indul ki, hogy az Úr parancsot ad népének az út folytatására Egyiptomból az Ígéret földje felé. A keményszívű, nyakas nép csak akkor tud nyugodtan tovább vándorolni, ha Isten haragja eltávozik tőlük. De az Úr haragszik, mert
Izráel népe türelmét vesztve, Mózesre várakozva  aranyborjút készíttetett Áronnal.  Az Egyiptomból hozott ékszerekből  aranyszobrot öntetett, melyet a nép Istennek kijáró tisztelettel imádott. Mindez az éppen megkötött sínai szövetség megszegésének szimbóluma. 
       A nép a bálványimádás bűnébe esett. Ezért akar az z Úr inkább eltávozni a néptől. Nem akarja őket tovább kísérni, mert maga is attól tart, hogy keménységük miatt az út további részében elpusztítatná őket. /2Móz 33,3/ 
Mi ehhez a keményszívű néphez  joggal hasonlíthatjuk magunkat. Bármennyire is tiltakoznánk, hogy nem készítünk aranyszobrokat, a bálványimádás bennünket már nem érint, az csak valami régi fogalom, mely mára teljesen értelmét vesztette. Nem így van. De helyesen látjuk saját magunkban a bálványimádás jelenlétét? Vannak, akik úgy gondolják, hogy a mai ember bálványimádatának tárgya a pénz, az anyagi javak. De ezzel a kérdést teljesen leegyszerüsítjük. Pedig olyan sokféle szemszögből közelíthetjük meg. Hallgassuk meg azt az értelmezést, melyet  Nyitrai Orsolya  interaktív komputer-installációjához írt valaki:
 "Mózes az aranyborjút összetörte, porrá zúzta és megitatta Áronnal és népével. A bálványimádás vagy az imádás érzése mégsem szűnt meg. A szemfülesek még a porrázúzás előtt felkapkodták az aranyborjú darabkáit, őrizték éveken évezredeken át, és addig nem nyughattak, amíg egymásra nem találtak, hogy újra összerakhassák bálványuk megmaradt darabkáit. Ennek a bálványnak azonban nincs aranyborjú alakja. Megjelenik a diszkókban, fényesen világító tükörgömb formában. Titokban tartják, hogy megint össze ne törjék a bálványt. Ha véletlenül eltakarnák a fényét csend lesz. Nem figyelmezteti őket a pisszegés, hogy titok van. Hallgass, ne mondd el senkinek, hogy nem csak egyet imádsz!"
S mennyi titok van valóban az ember életében. Olyan sok dolog, ami ma is  türelmetlenségeinkből fakad. Akár a világgal kapcsolatos saját látásmódunkat nézzük, akár a másik emberről szóló ítéleteinket, az alázat hiányát, az Istentől való eltávolodást. Türelmetlenek vagyunk. Egyrészt saját sorsunkkal kapcsolatban, ha nem értük még el azt, amit szerettünk volna. Vagy irigyeljük mások életét, akik már előrébb tartanak tőlünk. Esetleg lebecsüljük mások Istentől kapott képességeit, s saját tehetségünket, véleményeinket, akaratunkat mindennél jobbnak, nagyobbnak, értékesebbnek tartjuk. Olyan mindennapos emberi hibák, bűnök ezek, melyek jelen vannak  a gyülekezeti, családi élet berkeiben, rokoni, munkatársi, baráti kapcsolatainkban.  Sokszor évitizedek óta megoldhatatlan problémák távolítják el az embereket egymástól. Milyen hatalmas szükség van ilyenkor arra, hogy Isten ígéreteire gondoljunk, s számba vegyük, mennyire okai vagyunk annak, amikor velünk is megesik, hogy az Úr velünk sem akar tovább együtt tartani. Amikor aggódunk a jövő felől, vagy amikor rezignáltan félrevonulunk, hatalmas szükségünk van nekünk is Isten szavaira, bírjon az bármiféle tartalommal. Isten szövetségét, ígéreteit komolyan kell vennünk. S amikor ezt oly sokféle módon elhagyjuk, akkor joggal mondja Isten, - "nem megyek tovább veled." De hatalmas kegyelem az is, ha ezt meg tudjuk hallani.
         Amikor az embert Isten maga akarja elhagyni, az ok a gyászra. S valóban a gyász érzése megjelenik a választott nép szívében.  "Amikor meghallotta a nép ezt a kemény beszédet, gyászolni kezdett, és senki sem rakta magára ékszereit."/2Móz 33,4/
Ez az érzés lehet az első lépés ahhoz, hogy az ember változtasson az életén. S mégis,  ez még mindig kevés. A követelmény az, hogy ezeket az ékszereket egyszer és mindenkorra le kell vetniük magukról. Mit jelent mindez? Az egyiptomból hozott örökség, amelyek nem pusztán anyagi természetű örökség, szimbolikus értelemeben maga a pogányság, az egyiptomi szokások továbbélése a nép szívében, az Isten nélküli lét, a saját utakon való járás, a türelmetlenség, a háborgás, a lázadás Isten akarata, és szövetsége ellen. A titok, a hallgatás arról, hogy nem Egyet imádunk.
Az ígéret földjére így nem lehet bejutni. A régi utakat el kell hagyni.  Isten kegyelme csak akkor lesz a néppel, ha a bűnbánatot képes  nagyon komolyan  venni.
          Az embernek rengeteg a bűne, ha magunk mögé tekintünk, látjuk ezt. De ott kell hagynunk azokat teljesen  magunk mögött. Le kell vetni az ékszereket, le kell vetni a múlt szokásait, s a türelmetlenségeinkből fakadó eltévedt utakat újra egyenessé kell tenni. A jövő titkokat tartogat, örömöket, bánatot. Nem amulettekre van szükségünk, hogy védelmet nyerjünk, nem egyéb vallások felé való fordulásra, nem az ezotériába való menekülésre, nem a jövendőmondók jóslásaira, hanem Isten orcájára. Arra a szövetségre, mely Jézus Krisztusban erős és rendíthetetlen. Ez az új szövetség, melyről Jerémiás próféta által beszél az Úr:
"Igen, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről"/ Jer 31, 31/
Jézus pedig megmagyarázza, hogy ez a szövetség az ő vérében való szövetség:   
"a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta:
"Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak." /Lk 22,20/
"s aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent..." /Róma 8, 32/
     Isten meg akarta kímélni a népet jelenlététől, nem akart ártani nekik, nem akarta elpusztítani őket az előttük álló úton nyakasságuk miatt. De lehet, hogy az erre vonatkozó szavai egyfajta próbatételt is jelentettek mind a nép, mind pedig Mózes számára. Isten Mózesre bízta a népet, vajon Mózes képes még a nép vezetésére? Elég erős a hite, és bízik e még mindig Urában? Mózes harcol azért, hogy Isten mégse hagyja el azokat, akiket rábízott. Ne csak közvetve kísérje őket, hanem legyen mindig közel hozzájuk. Nem fogadja el tehát Isten tapintatosságát, előzékenységét, hogy azért nem megy velük, mert nem akarja őket elpusztítani,  mert tudja, a népnek nem tapintatra van szüksége, hanem ennél valami többre, akkor is, ha ez veszélyeket rejt magában. Mózes Isten kegyelmességére hivatkozik, és kéri ezt a kegyelmet saját maga, és a nép számra is. Ebben a kérésben kitartó, és nem akar kompromisszumra törekedni. Isten rábízta a népet, s ő tudja, hogy mire van szükségük, tudja, hogy semmi nem jelenthet többet Isten jelenléténél, jobban kell, mint egy falat kenyér, mint az anyagi biztonság, ami miatt az ember olyan sokat aggódik.  
       S a hit harcol az Istennel. Ez meglepő lehet, de egyben bíztatás, hogy az ígéretet megtartó Úr jelenlétét soha nem szabad nélkülözni az életünkből, és soha nem szabad elengedni egyetlen pillanatra sem.  
        Tekintsünk előre, és halljuk meg mi is az Úr kérdését:  "Megnyugtat téged, ha orcám megy veletek?"  Egy olyan kérdés ez, amelyre ma, az év első napján őszintén kell válaszolnunk. Valóban nyugalmat, békességet, erőt jelent nekünk az, hogy az Úr felénk fordul, ha velünk lesz?
       Mózes imádkozik a népért hatalmas bűne miatt. Nekünk is olyan erőre van szükségünk, olyan hatalmas hitre, hogy imádkozzunk a kegyelemért, egymásért,  mindenkiért, akit Isten ránk bízott, s ki tudjuk mondani azt, amit Mózes válaszol:
          "Ha nem jön velünk a Te orcád, ne is vigyél tovább bennünket."
       Izrael vándorolt az ígéret földje felé, s Mózes azt akarta, hogy Izrael az ígéret földjére Isten jelenlétében érkezzen meg.
Nem mindegy, hogy mi is  az esztendő kezdetén milyen lelkülettel indulunk el nem mindegy hová, és hogyan fogunk megérkezni. Fontos, hogy higgyünk, és bízzunk Isten ígéreteiben.
      De az  úr kérdése, nem is kérdés, hanem bíztatás. Ha azt akarod, hogy veletek legyek, veletek leszek. Nyugalmatok lehet, nem kell félni semmitől, a jövendőtől, az előttünk álló napoktól, semmitől, ami bizonytalannak tűnik.  
A válaszunk tehát nem kérdéses. Ki ne fogadná el az Úr ígéretét? De ne felejtsünk el szüntelenül jelenlétében élni, hozzá menni, tőle kérni segítséget.

 

 


         Bármilyen lesz az előttünk álló év, egy bizonyos, az Úr kegyelmes esztendeje lesz, mert az ígéret szerint velünk lesz, közel hozzánk, lépteinket kísérve. Ne legyen egyetlen nap sem, hogy ne kezdenénk, és ne végeznénk minden napot hozzá fordulással, belső csöndességgel.
        Ha nincs velünk az Úr, nincs értelme tovább menni. Ha nincs a szivünkben Jézus Krisztus, értelmetlen minden lépésünk. Vele van reménységünk az előttünk álló napora, esztendőkre, s arra, hogy az ígéret földjére , Isten Országába elvezet bennünket. Legyen ez bizonyosság minden napon a szívünkben. Ámen

/Az Abauj-Tornai Református Egyházmegye 2007 decemberi  lelkésztalálkozójára készített prédikáció./

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Halottak napján - nov. 2.

 

L: Kol 1,12-23a
T: Péld 3,1
"Szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!
                                                                                                                 

  
   A mai napon, aki csak teheti, kilátogat a temetőkertekbe, felkeresi szerettei sírját, hogy az emlékezés virágait elhelyezze rajtuk. Az ember ilyenkor megáll, elcsöndesedik, emlékezik az elhunyt családtagokra, a számára kedves emberekre, s egy olyan életszakaszra, amely elmúlt, amely már csak gondolatban hozható vissza. Talán eszünkbe jut a  középkorból származó felhívás, melyet gyakran olvasunk a temetőkertek bejáratánál: "Memento mori!",  ami azt jelenti, "Emlékezz a halálra!" Aki a temetőbe látogat, a szeretteire való emlékezésen kívül tudat alatt talán azért is teszi, hogy a földi élet végének a gondolatával foglalkozzon. S ilyenkor mélyen, Lélek által értelmezi és próbálja elfogadni  azt, hogy aki egyszer kicsi gyerekként megérkezik ebbe a földi létbe, annak egyszer el kell távoznia. Az itt töltött idő pedig lehetőség arra, hogy azt az életutat, amelyet Isten reánk bízott, a lehető legjobb, legszeretetteljesebb módon járjuk végig. Amikor egy-egy sír mellett megállunk, akkor döbbenünk rá igazán, hogy mennyire nehéz is ez! Mert ugyan ki ne szeretné felidézni a múlt kellemes emlékeit, ki ne szeretne szép történeteket mesélni a számára kedves emberekről!  De azokkal a szeretteinkkel kapcsolatban, akik már nincsenek köztünk, időnként kénytelenek vagyunk megszépíteni, idealizálni a múlt eseményeit. Egyfajta védekezés ez, hiszen kivel kapcsolatban ne éltünk volna át konfliktushelyzeteket, vagy kinek ne mondtunk volna olyan szavakat, amit már rég megbántunk, vagy esetleg voltak hasonló, megbánásra való cselekedeteink is, s ezeket a legtöbb ember utólagosan sajnálja, szégyelli, s szeretné megváltoztatni is. A változtatásra azonban nincs mód, csakis a gondolatokban. S még ha rég megbántuk is ezeket, mert megváltoztathatatlan,  még mindig nagyon tudunk bánkódni ezek miatt. Talán mert a másik élete alatt nem tanúsítottunk megbánást, vagy nem rendeztük vele a vitás dolgainkat, sértődéseinket,  különféle okok miatt. Nagyon sokan vannak, akik talán épp e miatt nagyon nehéz szívvel tudnak csak emlékezni a temetőkertekben. Senki sem tudja igazán, hogy egy-egy könnycseppben, amely a másik szemében csillog, mennyi hiányérzet, fájdalom, megbánás lehet. S valóban, mennyire érezzük ilyenkor saját tökéletlenségeinket, és talán élesebb elmével tudjuk felfogni bűneinket is.
           Mi az, amit ennek kapcsán át kell gondolnunk, és meg kell értenünk a mai napon?
Elsősorban az, hogy mi is az igazán fontos dolog ebben a világban, ebben az életben.
Ha többet gondolnánk a földi élet végességére, ha állandóan élne a tudatunkban az a gondolat, hogy ez bármikor bekövetkezhet, talán sokkal jobban értékelnénk emberi kapcsolatainkat. Talán a világ is sokkal könnyebben mondana nemet az anyagi javak, a hatalom, a dicsőség, az élvezetek hajszolására. Ezek a mindennapokban mind-mind ott lebegnek kísértésként mindnyájunk életében. 
        Azon kell tehát elgondolkodni, hogy  vajon érdemes-e olyan dolgok után vágyakozni, harcolni, amit a halál egyetlen pillanat alatt kivesz a kezünkből. Érdemes-e a szükségesnél több időt fordítani az állandó szerzésre. Hogy nem kellene-e sokkal több időt fordítanunk azokra a szeretteinkre, akik még itt vannak közöttünk. Nem kellene-e sokkal többször meglátogatunk egymást, beszélgetnünk, közös programokat szerveznünk, olyan dolgokkal foglalkoznunk együtt, amelyből öröm fakad, hogy amikor már csak az emlékek maradnak, ne a keserűség, hanem a boldog hálaadás járja át a szívünket. A
mai Ige
is erről erősít meg:

        "Szeretet és hűség ne hagyjon el téged!"

       Arra tanít ebben az Igében bennünket az Úr, hogy milyen viszonyban legyünk egymással, amíg élünk. Hogy az emberi kapcsolatainkat elsősorban a  Istenhez való viszonyunk, a benne való mély hitünk határozza meg. Ha szeretjük Istent, akkor a mindennapi emberi kapcsolatainknak is a belőle fakadó szeretet az alapja. Az Istenhez való hűség pedig alapja annak, hogy ez a szeretet is kitart, megtart bennünket életünk végéig. Ez a két dolog olyan fontos az életben, mint amilyen fontos volt a választott nép életében a szülőtől kapott pecsétgyűrű, amit nem az ujjra húzva, hanem a nyakba akasztva hordtak. A szeretet és hűség olyan tulajdonság, amelyet nem szabad elengednünk, egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk. Olyan közel kell lennie szívünkhöz, mint a nyakban hordott pecsétgyűrűnek, amelyet az ember mindig magánál, a szíve fölött tartott. S úgy kell e két tulajdonságnak ragyognia  az ember életében, mint a nyakban hordott ékszernek.
        Ennyire fontosak az emberi kapcsolataink is. Ezért olyan fontos az, hogy a jelenben hogyan éljük meg azokat, mert az életben eltöltött idő tartalma határozza meg azt az időszakot is, amely a földi élet után következik. Így olvastuk ezt a Kolosséi levélben:
"Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkodásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetet emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen." (Kol 1,21-23a)
       Ha Isten szeretetében meg tudunk maradni, az emlékezés pillanataiban sem kell bánkódnunk és szomorkodnunk. Nem az egymás ellen elkövetett hibák marcangolják a lelkünket, hanem az igyekezet, hogy a jelenvaló élet igazi értékeit tartsuk fontosnak, erre szenteljünk minél több időt, energiát. Örök életünk tartalma is ebben határozódik meg. Igaz hittel látjuk-e Istent, érezzük-e a vele való boldogság csodáját az emberi kapcsolatainkban.
      A mai napon gondoljunk arra, hogy ha pazarolni akarunk, hisz ez olyan nagyon divatos dolog a világban, csak egymás szeretetét tekintve érdemes ezt a gondolkodást követni. Ha megállunk sirhantjaink mellett, a boldog és szép percekre pillanatokra tudjunk emlékezni, s egykor a mi sírjaink mellett is emlékekkel álljanak majd meg szeretteink. 
        A temetőbe vitt virágjaink illata, a meggyújtott gyertyák fénye ragyogja be a lélek útjait, az emlékezés pillanatait.
A Lélek az Úrhoz vezet, s engedjük, hogy vezessen bennünket is, hogy megbékéltessen minden régi emberi kapcsolatunkat tekintve, s megerősítsen arról, hogy ha erős hitünk van,  szeretetétől soha semmi el nem szakíthat, sem életünkben, sem halálunkban. Ámen.